|
Rita blogja
Az első
Kedves Olvasó, 2011. 06. 30.
Azt kívánom, hogy vége legyen 2010. 11. 21.
Kérdezek
Egy apró csillagködöt látok,
Formáljuk-e a saját ködünket? 2010. 03. 07.
Tao
Szellemem bolyong a végtelenben,
Elveszve az idő valótlan végtelenjében,
Megyek, haladok Feléd,
Partján a kietlen mindenségnek,
A virágzó fa ágán, 2009. 11. 20.
Földanya
Lágyan lengő, hajló nád között vezet utam, feltölt langyos, hűvös ereje.
Kimondhatatlan minősége velem marad, akár a csillagok és bolygók ereje. 2009. 08. 10.
Millió rejtett útján át a létnek,maradsz elszakíthatatlan felem, egy letéphetetlen pehely. Mindig láthatom és érezhetem; egy kicsiny, könnyed érintés vagy egy lehelet maradsz? Megértem-e a pillanat varázsát, az elemek vonzását? Most úgy hiszem, igen. Minden pillanatán át a létezésnek, valami fontos szalad. Csak figyelj, fülelj! Gondolatban ritka pillanat, habár ebből áll a tér, megtanulni nézni és hallani. Rálelni, elveszni a pillanatban. Mindig úgy látom, összefüggéstelenek a sorok pedig összetartja őket a rend, egy energia pillanat. Minden elem támogat, minden piciny rezdülése a térnek jól szabott és lüktető alap. Mindenütt béke és csend ölel magába, sodródó, parttalan csend, csak semmi gondolat… Csak a sors, a vágy visz haza. Figyelek: hallom a nem-látható utat. A hangtalan, rezzenetlen erő helyet mutat. Egyként ölel milliónyi, piciny parány, mint kicsiny, összefüggő áradat. 2009. 06. 25.
Egymásba kapaszkodó idővonalak fognak körbe.Körbe, meg megint újra és megint szét. Kilépek és visszalépek közéjük. Amikor akarom látom, amikor nem akarom meg nem. Játsszuk egymással a végtelent! Körbekerítelek a gondolataimmal és te érzed ezt. Egy pont köré fonom az egyenest. Bárhol lehetek és bármerre mehetek. Csillagrendszerek között bolyonghatok. És akkor érzem a bolygók és csillagok illatát. De csak akkor és csak ott. és csak ott és csak akkor. Mindent, mindennel felcserélhetően. Mindig, Mindvégig Azon a ponton vagyok. Kitekintek. Sem eleje, sem vége. Sem nem kezdete, sem nem része. Egy teremtő gondolat, az vagyok. --------------------------------- Tamino:
Fritz Wunderlich – Magic Flute aria 2009. 06. 12.
Arra jöttem rá, hogy a szenvedés értelme a tanulás.A szenvedés közben gyakorlom a taoista együttérzés minden szintjét.Használom a testem szerveinek pozitív energiáit, más szóval az erényeket. Fejlődöm mentálisan és spirituálisan.A szerelmi szenvedésben, szenvedélyben fejlesztem a szerelmemet is. Így zárul be és teljesedik ki a karmánk. Minél nehezebb ez a sors, annál több a lehetőség a tanulásra, fejlődésre.Ez merőben különbözik a lamentatio és a caritas fogalmaktól. Dido királynő azt énekli Purcell operájában, hogy „Death must come, when he is gone”. És gyakorolja is az ars bonae vivendi és az ars bonae moriendi ősi művészetét. Mennyivel nemesebb a „szervek erénye” által halni, mint Dido, vagy hosszan(?) ezen erények nélkül élni? Mi az vajon, amit Belinda mindebből tanul? És mit tanul belőle Aeneas? A csodás a dologban, hogy nem kell „mélyre ásni”, ahogyan a pszichológia tanítja. Kundera azt írja Kafkáról, hogy ne Max Brod Szent Garta-jaként , hanem a kafkalológiától mentes Kafkát olvassuk. Olvassuk őt, mint egy regényt – írja Kundera – és feltárul az értelem. Igen, nem kell mélyre ásni. Nem elegendő tanulság-e, hogy csúnya dolog szó nélkül elhajózni? Aeneas megtanulta ezt? Élni -lógiától és -izmustól mentesen kell, éppen úgy, ahogyan Kafkát és Vergiliust olvasni, Purcell-t hallgatni kéne! Vajon tud-e a modern ember önmagának, azonban nem önmagáért élni? Tud-e – bármilyen értelemben – kontemplatív lenni? Szerintem mára a csócsálás csócsálása már fokozhatatlan. Emellett a virágok illatoznak és nyár van. A kis cinkék már repülni tanulnak. Ugyan még pelyhesek, de halált megvető bátorsággal bukdácsolnak a levegőben. Minden ideológia nélkül élni tanulnak. 2009. 05. 04.
Lassan úgy járok, mint minden rendes tanítvány. Megtanulom látni, amit mindig is néztem, érezni, sőt érzékelni, hogy nincsen különállás a dolgok között. De nem csak, hogy nincsen,még csak fel sem merül, mint probléma. Nincsen extázis a gondolatban és a jelenségben, mert a jelenség gondolat és a gondolat jelenség.Éppen, úgy,ahogyan a chi vezeti a gondolatot. Meditációban nem is érzékelem a különbséget. Nem tudom mi – mit vezet. Egyszerűen része vagyok az Egy-ségnek. A kozmosz bennem van és én a kozmoszban. Nem kell tudnom, csak érzékelnem az Anyagot. Igen, ez anyag, matéria, az Eredeti, az Ős Anyag. Finom és egyedi létező, nem különvált, de mégis egyedi. Ez az Anyag alkot és a legmagasabb szint, a létezés csúcsa – ebből az anyagból teremteni. Semmiféle istenség nem kell hozzá, mert az elvisz az útról. Lehetséges, hogy azért, mert az istenek erre nem képesek? Csak arra jók, hogy a félelmeket képpé formáljuk, amint Block lovag említi. Nem másra, minthogy az Ember önmaga félelmét teremtse – önnön exzisztenciájának félelmét. Elszakadva a Kozmikus Anyag finomságától, mely körülöleli a létezést. Csak összekötni képes, finom hálóvá gyúrja önmagát, hol összegabalyodik, hol nem, hol forma, hol meg űr. A Tartalmat mindig őrzi, de szemmel kell hallni és füllel kell látni, bármely létezőnek készségesen mutatja magát, majdhogyan vágyik erre: A Föld táplálni vágyik, az Ég alkotni – kettő között az Ember. Az Ember, amely mindkettőből van. Semmilyen részecske sincsen benne, mely nem a kozmoszból való, mely ne az Univerzum része lenne. Mégis elhisszük, hogy nem a gondolat teremt és nem a létezés táplál. Pedig extázisban kéne élni külön-állás helyett.
2009. 04. 07.
Enyém az idők végtelenje, hogy szeresselek. Elgondolni is nehéz, messze vagy most. A tárgyak csak tárgyak, a dolgok csak dolgok. Érzékelem a kisugárzásukat, az atomok táncát, a szférák zenéjét és közben veled vagyok – benned vagyok. Duzzadnak bennem a gondolatok, én meg elhiszem őket. Mit is tehetnék? Hagyom, hogy magával vigyen a kozmosz áramlása. Érzékelem, ahogyan pörget, mint szél a falevelet. Egy jól meghatározott rendben. Ez a rend a saját rendünk. A miénk – a tiéd és az enyém… Minden benne van, ami van, volt és lesz: belesűrűsödik egyetlen pontba. A létezés közepébe. Igen, a létezésnek van egy fizikai közepe, de szemmel nem látható és kézzel nem tapintható. Csak egy rezgés. Egy kiterjedéstelen pont rezgése.
Egészen, egészen a közepén érezlek. Bármerre is vagy, magába foglal ez a közös pont. Nincsen semmi ezen a világon, ami szélesebb és örökéletűbb lenne. Nincsen semmi, ami határait megmérné, nincsen semmi, ami közelebb lenne…
Nem adhatom most neked, bárcsak tehetném, mert úgy hiányzol. A hiányt sem mérhetem, máskülönben ideírhatnám: x kg, x m hiányom van.
Pedig most ez a nincsen, az, ami van.
2009. 03. 17.
A vihar szemében – azt mondják – nagy csend van és nagy nyugalom. Szóval, halad az ember „befelé” egy hatalmas tölcsérben és a közepén egészen mélyen, bent üresség van, gigantikus, csendes üresség és aztán megint kiérsz a viharba…, de akkor már láttad a csendet. Újra és újra vágysz visszatérni, azt A nyugalmat érezni. Nemcsak fizikailag, lelkileg is. De a paradoxon, hogy mindig vágyod a vihart is! A meditációban először ott a háborgás, a sok felbugyogó kérdés, az elengedés és a csend. Az A Bizonyos, amire nem vágyol, de a vágyad visz oda. Mindegy, hogy idebent, vagy odabent, de együtt önvalód lényegével. Egy hullám járja át az embert – le és föl, föl és le. Egy gondolattalan hullám, néha fájdalmas, néha jóleső, hideg vagy meleg – nincsen jelentősége. De jelentősége van a kétféle paradoxonnak: a viharnak és a csendnek, meg a vágyon át elnyerhető vágytalanságnak. Az együttlétezésnek, az együttállásnak. Ide űz és hajt valami, ahogyan egykor Rilkét is: „… dränge sie zur Vollendung hin, jage die letzte Süße in den schweren Wein.” 2009. 02. 24.
Minden időt, amely az embernek adatik tapasztalat-szerzésre kell használni. Vagyis, hogy kell-e használni? Nem „használódik”-e föl az idő már eleve? Csak az ember akarja az időt tudatosan használni. Majd elmúlik. Mondjuk pl. a gyomorfájásra, amely ugyan miért múlna el… Miért múlna el a fáradtság, ha nem vagyok hajlandó kialudni magamat, ha nem veszem tudomásul, hogy pihenni kell, hogy az ember lénye pihenést vár és keres. Pihenés van a hóesés zajában, ahogy a hópihe a földet éri. Igen zaj, mert van, amikor egy hópehely is zajos. Mikor idebent nagy csönd van, akkor még egy hópehely is nagyon hangos. Mert üt egyet a földön. Legalábbis úgy érzékelem, mintha ütne, pedig ő az, aki önnön valóját, önnön természetét adja. Nekem ez sokkal, de sokkal nehezebb. Sok mindenen kell keresztüljutni, hogy az ember önnön örök valóját tudja adni. Pedig ennek kéne a legegyszerűbbnek lennie: a legmagátólértetődőbb dolog a világon önmagamnak lenni. Együtt kelni és együtt feküdni önmagammal és mindig Egyet érezni. Vissza kell találni ehhez az érzéshez, most semmi sem olyan fontos, mint ez. E nélkül elveszett kísérlet ez az élet és majd persze jöhet egy másik… és megint egy másik… Az idők végtelenje, ami közel sem olyan félelelmetes, mint amilyennek látszik. A hiba éppen a félelemben van. Elterel a megismeréstől és távolságot teremt a dolgok között. Hiátust hoz létre és egy nagy felkiáltó jelet. Ott rezeg egy pici rés a levegőben, majdnem hallom a pici hangot, olyan, mintha egy c-moll lenne egy Chopin waltzerből. 2009. 02. 01.
Valamiért az ember várja beteljesülést, vagy csak azt, hogy megcsörrenjen a telefon, vagy megrezdüljön egy levél, elröppenjen az ablakból a cinke.Ostoba dolog várni, minden itt van a jelenben, ami már volt és ami még lesz.A Természet tanítása a Pillanat, a pillanat élvezete, a pillanat mondandója. Az a fajta megértés, ahogyan a cinke ráröppen a magra. Meglátta, megeszi. Teszi, amit tennie kell. Az ő várakozása valahogy más, elfolyik az Időben, beleolvad a mindenbe. A röpke pillanat volt és már nincsen. Hogyan ragadható meg a pillanat? MI van a semmi és a semmi között?Van-e ott valami? Talán ez is egy olyan, amelyben Andrej herceg levelet írt? Én így képzelem el. Valami csapongó semmi megrebben és továbbmegy. MI rebbenti meg a horatiusi pillanatot? Ahogyan millió, meg millió foton halad keresztül a percen. A percen vagy a semmin? Ezer meg ezer filozófus próbálta már görcsösen megfogni és volt, aki nem volt görcsös, csak tette a dolgát a világban. Tette, amit tennie kellett, élt, ahogy élni adatott. Közben haladtak a pillanatai, odabent meg áramlik/áramlott Valami. Nem tudom, hogy a jelen – vagy a múlt a megfelelő igeidő. Mivel foghatom meg legjobban a jelenvalót? Ha hangsúlyozom, hogy már megtörtént, vagy ha teret adok Neki, hogy elszáguldhasson? Miért fontos érzékelni, betöltetni ezt a Teret? Miért fontos várni azt A bizonyos hívást? Ja, meg persze kinek fontos… MI a jelentése a hiánynak? A lélek vágyik valahová.Eltölti valami egészen ősi félsz vagy mersz. Valahol van a kedves: cselekszik, ül, áll, utazik a villamoson. Benne is épp így játszik a félsz és mersz. Éppen úgy vágyik a vágya hiányára, vagy énrám. Fut a láthatatlan beteljesülés után és nem emeli föl a telefont. Hol van a jó élet és a jó halál művészete? Ki érti meg a saját félelmét és fájdalmát? Nem lehet és nem szabad minden történésen, minden emberen átlépni, mert ettől még nem válik múlttá. Igen, múlttá. Ahhoz, hogy múlt legyen belőle a lélek és a test számára, az embernek, mint test és lélek alkotójának és használójának azzá kell tenni, vagy azzá kell lenni? Achilleus tudta, hogy a fájdalmat át kell élni, mert sírt, amikor sírnia kellett és hős volt, amikor hőssé kellett válnia. Így és ebben a sorrendben, mert ereje volt az élethez és ereje volt a halálhoz. A lélek munkáját sehogyan sem lehet átlépni , kihagyni , kialudni . Benne játszódik le az időtlenség minden fájdalma és félelme, a keletiek szerint a májá. Mert mi az, ami a félelmet, úgy mondják, odabent tartja, ha nem az időtlenség és az időben korlátozottság paradoxonának félelme? Katasztrófán, szenvedésen nem túljutni kell, hanem megélni. Időt hagyni a léleknek az időtlenségben. Azért, hogy csak a tapasztalatot vigye magával. A kiérlelt tapasztalat, ugyanis könnyűvé teszi a testet, mondhatnám erőssé, tájékozottá. Ettől a Perctől fogva viszi magával az értelem és a megértés. Ez a fájdalom és szenvedés értelme, amelyet, mert nem tanul belőle, az individuum újra és újra megkap. Ezek esszenciák, amelyek ide kötik a lelket, bele egy testbe, egy soha véget nem érő tanulási folyamatba. Azt írtam esszencia, mert íze és illata és színe van, ahogyan a testnek is íze van és illata van és színe van. Néha egymásba folynak, néha meg szétfolynak, aztán látszódnak, és megint nem látszódnak. Mindig minden egy jól meghatározott rend szerint zajlik, csak nagyon kell figyelni, ahogyan Márai írja egész életeddel . Ez a folyamat mindaddig tart, amíg ez a ritmikus rend egészen Egységgé válva lüktet tovább lelkeken és világokon keresztül. Egy ember egyszerre sok és egyszerre kevés elbírni ezt a lüktetést, érezni az ízét, látni a színét, érezni a mozgását. Erő kell hozzá legbelül és szembenézés, mondják, önmagunkkal. De mi ez a bizonyos önmagunk? Különállás, kívülállás, ahogyan a latin mondja: exstazis? Hogyan kell egyszerre szétszakadni és összetartani? Hogyan lehet megtalálni a Ritmust, azt a ritmust, amely Antonius Block lovag szerint, mindig jel az ember számára. A mai, európai ember számára ezek a jelek hallgatnak, ha érzékeli, sem érzi őket. Lelki gyakorlatok során, néha, félelmet érzek, persze nem lenne szabad félni, de ez a beavatatlan ember eszköze, úgy halad , hogy legyőzi a félelmet, úgy, hogy keresztülhalad önmagán és közben reménykedik, hogy majd valahol Loyolai Szent Ignác és Lao-ce között rátalál A Művészetre. |